Miért van az, hogy felnőttként a legtöbb jó elhatározásunk hétfőn kezdődik és csütörtökön ér véget? Én legalábbis évekig így éltem. Januárban futni kezdtem, márciusban már csak a cipő állt az előszobában. Egyszer megfogadtam, hogy hajnali hatkor kelek és olvasok fél órát, a harmadik napon a telefonom ébresztőjét is kikapcsoltam. A konyhapulton ma is ott áll egy fűszernövényes cserép, amit egy tavaszi lelkesedésben ültettem, és ami már csak arra emlékeztet, hogy minden csak a kezdésnél könnyű.
Amit a félbehagyott fogadalmaim tanítottak
Sokáig azt hittem, nekem egyszerűen nincs kitartásom. Aztán egy hosszú vonatúton végiggondoltam, mi volt közös azokban a dolgokban, amelyeket mégis megtartottam, és három dolgot írtam fel egy cetlire, ami azóta is a hűtőn lóg:
– ami nem fér bele a hetembe, azt hiába akarom, mert az élet mindig erősebb lesz a fogadalomnál;
– ami csak otthon, egyedül, este tíz után működne, az nálam soha nem fog működni;
– amit a kezdéskor senki nem mér fel velem együtt, abban két hét után elveszítem a fonalat.
Volt viszont egy fogadalom, ami húsz éve ott ült a lista legalján, és amit soha nem mertem újra elővenni.
Az angol, ami mindig a következő évre maradt
A Hollywood Nyelvstúdió nevét tavaly ősszel egy barátnőmtől hallottam, aki ott kezdett újra angolul tanulni, és elküldte nekem a felnőtteknek szóló oldalukat. Napokig nem nyitottam meg. Gimnáziumban négy évig tanultam angolt, és a legélénkebb emlékem a feleltetés: ahogy a tanárnő végigfuttatja az ujját a naplón, én pedig próbálok láthatatlanná válni. Felnőttként ezt az érzést vittem tovább, és ezért halasztottam mindig jövőre. Pedig negyvenhárom évesen, teljes munkaidő mellett egyre több az angol nyelvű levél a munkahelyemen, és a nyaralásokon is mindig a páromra hagyom a beszélgetést.
Amikor végül leültem az oldallal egy este, a hűtőn lógó cetli mindhárom pontja mellé oda tudtam tenni egy pipát. Ott abból indulnak ki, hogy a felnőtt angol nyelvoktatás egészen más helyzet, mint az iskolai: az ember nem jegyekért tanul, hanem konkrét célért, legyen az nyelvvizsga, állásinterjú, előléptetés vagy egyszerűen az, hogy végre értse a kedvenc dalait. És azzal is számolnak, hogy a felnőtt magával viszi a régi rossz emlékeit, a „nekem ez úgysem megy” érzést.
Ami végül másképp alakult
Az első, ingyenes találkozón nem dolgozatot írattak velem. Felmérték, hol tart az angolom, átbeszéltük, mit szeretnék, és együtt rajzoltuk fel, hogyan juthatok el oda. Az én célom egyszerű volt: ne féljek megszólalni egy munkahelyi videóhívásban, és a nyaralásokon ne a páromra kelljen hagynom minden szót. A jelentkezés után egy napon belül hívtak, úgyhogy esélyem sem volt meggondolni magam.
Azóta három dolog lett más, mint az összes korábbi próbálkozásnál:
– a magam tempójában haladok, nem kell senkihez igazodnom, és nincs, aki visszahúzna vagy túl gyorsan rohanna előre;
– nincs házi feladat, így az esti fáradtságom nem szól bele a haladásba;
– nem szavakat magolok, hanem olyan mondatokkal dolgozom, amelyekkel a valóságban is találkozom.
Ez a három pont pontosan a cetli három pontjának a fordítottja. A heti időbeosztásomhoz igazodik, nem otthon, este tíz után kell erőlködnöm, és az első naptól tudom, honnan indultam és hová tartok. Az első hónap végén vettem észre, hogy egy angol levélre már nem a fordítóprogrammal válaszolok, hanem magam fogalmazom meg, és csak a végén nézem át.
Aki most ott tart, ahol én egy éve, annak azt mondanám, hogy előbb nézze meg, hogyan épül fel egy jól működő felnőtt angol nyelvoktatás, és csak utána ítélkezzen a saját kitartásáról. Nálam nem az akaraterő hiányzott, hanem a megfelelő keret.
A fűszernövényes cserép azóta is kiszáradva áll a konyhapulton, és nem is dobom ki. Emlékeztet rá, hogy a jó szándék magában kevés, a kitartáshoz olyan hely kell, ami számol az életemmel. A Hollywood Nyelvstúdió volt az első, ahol nem nekem kellett megváltoznom ahhoz, hogy a tanulás működjön, és talán ezért ez az első fogadalmam, ami túlélte a csütörtököt.