Mindig izgalmas egy régen látott baráttal találkozni, mégis amint meglátom az illetőt megdöbbent, hogy mennyire elszaladt az idő felette, és persze felettem is. Őszülő haj, sárgás fogak, a lassuló anyagcsere okozta úszógumik, egyszerűen szomorú. Hiszen az emlékeinkben minden tökéletesen él tovább.
Pedig, ha a szokásos futópillantásnál több ideig állok a tükör előtt, önmagamon is felfedezem az idő nyomait. És ekkor úrrá lesz az emberen a kétségbeesés. Pedig amikor éppen arra szánjuk magunkat, hogy újranézzük az esküvői videókat (sajátunkét, illetve a barátainkét) és felelevenítsük a fiatalkori emlékeket, ott is a mára már elmúlt, de mégis idealizált külsőnk köszönt vissza. Pedig nem is volt olyan régen, sem az én, sem az ő esküvője, hogy ilyen sokat változzunk mind a ketten. Legalább is úgy érzem, mint ha tegnap lett volna. Egyszerűen a saját emlékeink kevésbé hatásosak, mint másoké. Ezért akaszt ki egy régen látott barát megöregedése, mert felvesszük a külső szemlélő szerepét. Aki valóban téged lát. És hát minden ember többé-kevésbé, de büszke. Elvesztettük a belső értékekre vonatkozó elvárásainkat, és utat engedtünk a külsőségek feltörésének.
Gondoljunk csak bele. Barátokat is tudattalanul, de külső jegyek alapján választunk. Aki tükrözi a stílusunkat, az életvitelünket. A munkáltató is megítéli az öltözékedet az első állásinterjún. A szülő az óvodás gyermekét is olyan ruhákba fogja öltöztetni, ahogy a társadalom elvárja, hogy megjelenjen. És bármilyen furán hangzik is, de ez rendben van. A probléma nem ezzel van, hanem azzal, hogy ezt a tényt letagadjuk. Igen is számít a külsőség. Ami egészen odáig nem is baj, amíg nem kezdjük el számításba venni a belső értékeket. Mert azok is ugyan olyan fontosak.
Azért lamentálok most ezen, és azért jutott eszembe az esküvő is, mert a múlthéten volt a lányomé. Hihetetlen, még mindig nem tudom feldolgozni, hogy férjhez ment. Ezzel kapcsolatban is az az érzésem, hogy valaki ellopta az időt tőlem, hiszen most született, most vettem csak először a karjaimba, de máris valaki más öleli hátralévő életében.
Szörnyű, ahogyan az idő pereg. Nem csak az döbbentett meg, amennyit mi változtunk, de az is nagyon megrázó a számomra, hogy mennyit változott a technika azóta, mióta férjhez mentem. A mi videónk, gyanítóm kazettás kamerával készült még, rossz felbontásban, és ha jól emlékszem, a nagybátyám készítette, mert neki volt kamerája akkor. Ma már egy esküvő nem is az igazi esküvői videók http://fabianfoto.hu/eskuvoi-video-cinematografus/ nélkül. Készül kedvcsináló videó a jegyes párról, majd minden féle repkedő drónokkal veszik fel a násznépet és tele van a végeredmény olyan effektekkel, amiket mi akkoriban még amerikai mozifilmben sem láthattunk, nem hogy egy rólunk készült esküvői videóban.
Meg van örökítve minden egyes kósza pillanat, kezdve az öltözködésüktől, a ceremónián át a násznép szórakozásáig és minden egyes csínytevéséig. Például, az ő videójukban az egyik kedvenc részem, mikor az említett öreg barátom, figyelmeztetés nélkül felkapta a lányomat és a hagyomány szerint elrabolta. Magától találta ki és senki nem is tudott róla, így nagy volt a meglepetés és ez kiült mindenki arcára. Természetesen aztán, végül meglett a menyasszony. Óriási röhögés lett a vége, hiszen egy játék keretében kellett a vőlegénynek visszaszereznie az arát.
Vissza a barátomra. Igen, megöregedett. Nagyon. De az első három percben rájöttem miért is vagyunk ennyi év elteltével még mindig barátok: a hihetetlen humorérzéke pótolhatatlan.