A kamaszéveim kezdetén, mikor minden lány elkezdi észrevenni, a másik nemet, feltűnik, melyik fiú helyes, és melyik nem, persze velem sem volt ez másként.
Emlékszem, folyton szerelmes voltam valakibe. Utólag visszatekintve, elég vicces hogy milyen hullámokban törnek rá, az emberekre, az érzelmek, és milyen gyorsan túl tud lenni valakin. Gondolom, ez nem csak velem volt így.? Te emlékszel még, a kamaszkori szerelmedre?
A hormonok elkezdenek dolgozni
Épp, hogy a szervezetünk elkezdett fejlődni, még nem is látszódott nyíltan, hogy kezdünk nőiesedni, de belül már tudtuk. Főleg, mikor jött a tavasz, a jó idő, emlékszem, tomboltak a hormonjaink. Sokat lógtunk a csajokkal, a fiúk focimeccsét nézve, és szurkoltunk, tapsoltunk, még ha nem is tudtuk éppen, hogy miért?. Vagy fordított esetben, mikor nekünk volt éppen kosár meccsünk, és a fiúk jöttek ki nézelődni, szurkolni. Még így utólag is visszagondolva, jó volt őket nézni, ahogy ültek a lelátón, és ökörködtek, egy-egy kosár láttán, hullámoztak.
Persze, volt, akit jobban érdekeltek a fiúk, vagy éppen a fiúknál, hogy kik számítottak favoritnak.
Én soha nem voltam az élmezőnyben, amolyan szürke kisegér voltam ezt hiszem. Főleg, amikor hatodikra szemüveges lettem, azt hittem, hogy mindenki engem néz, hogy rajtam nevet. Borzasztó érzés volt.
Persze én sem voltam kőből, nekem is volt, aki tetszett, sőt, volt, hogy egyszerre nem is egy. De az általános iskola nem hozott fiúk terén szerencsét, bár lehet, hogy nem véletlen, mert nem is kellett, hogy annyi idősen fiúm legyen.?
A középiskolás évek szépsége
Emlékszem, mikor a koleszbe bekerültem, a barátnőmmel, az elsősöket mindig amolyan friss húsnak tartották.
A kollégium, háromszintes volt. A lányok voltak, a harmadik emeleten, a fiúk a másodikon, lent pedig az ebédlő, tanszoba, pár szoba, meg egy amolyan közös dühöngő, mint egy nappali. Itt volt lehetősége a lányoknak, fiúknak találkozni, az iskolán kívül. A két nem, szigorúan el volt zárva egymás elől. Még véletlen sem mehettünk be a másik nem szintjére.
Hú, emlékszem, milyen zavaró volt, mikor mentünk vacsorázni, mi elindultunk fentről, a fiúk meg az ő szintjük ajtajában álltak, és csorgatták a nyálukat ránk. Olyanok voltunk, mint a tyúkok, akiket kiterelnek az udvarra, amikor eljön az ideje. Végig mustráltak bennünket.
Persze azért nem volt annyira rossz érzés, de mindig belevörösödtünk a barátnőmmel.
Persze, itt is voltak kedvencek, a fiúknál is, és a csajoknál is.
Hú, emlékszem, hogy oda volt mindenki, egy srácért, az aktuális szépfiúért. Mindig mikor beszéltek róla, mintha valami félistenről beszéltek volna. Sokáig nem tudtam, hogy ki az, mert a nagyobbak, akik technikumra jártak, vagy végzősök voltak, mint utólag megtudtam, ők lehettek a földszinten lévő szobákban, mivel már elég nagyok voltak.
Szóval, a „félistent” még nem látva, persze sok félének elképzeltem. Mivel én nem vagyok túl magas, így nem volt nehéz nálam magasabbat elképzelni, ez nálam alap azért, hogy a fiú legyen magasabb a lánynál. Szóval pár nap elteltével egyszer csak mindenki majd „elalélt” mikor mondták, hogy ott van Ő. Hát mondanom sem kell, hogy számomra mekkora csalódás volt. Mikor elképzelsz valakit valamilyennek, na most ő ennek a szöges ellentéte volt.
Persze, mindenkinek más az ízlése, na de… neked van ideálod?
Szóval a kolesz nagy Ő-je, majd velem egy magas volt, végzős létére, szóval olyan 165cm körüli, így az hogy magasabb, már ki is esett a pikszisből. Főleg, mikor megláttam, hogy hosszú hajú, na, ez már végképp kicsapta a biztosítékot.
Már akkoriban sem szerettem, a hosszú hajú pasikat, ez persze mára sem változott.
Na, de a lényeg, hogy az én számomra, amolyan ízlésficammal rendelkeztek azok a csajok, akik ezért a srácért rajongtak. El nem tudtam volna képzelni, hogy valami közünk is legyen egymáshoz, de azt gondolom, az érzés kölcsönös lehetett, mert még egymás nevét sem tudtuk nagyon.
Azért akadt olyan, akire felfigyeltem
Persze, azért a majd harminc szobás szinten, azért csak akadt olyan fiú, aki nekem is tetszett. Petinek hívták, nagyon helyes volt, de persze, érte is sokan rajongtak, és azért pár szívet meg is dobogtatott, vagy éppen összetört.
Az első Évben, nem nagyon vett észre, hiszen, amúgy is ő már akkor másodikas volt, amolyan nagyfiú, és persze, hogy nem érdekelték az elsősök, és amúgy is volt akkoriban barátnője.
Az első év, így telt el, céltalan bolyongással, a fiúk nézegetésével, vagy éppen sóvárgással, a szerelem iránt. A második év hozta meg az én nagy szerelmemet.
Már javában elkezdődött az iskola, mikor már nem emlékszem, mi okból kifolyólag, valami koleszos bulit rendeztek számunkra. Olyan sok bulira nem emlékszem, így biztos volt valami apropója, csak én nem tudom már. A lényeg, hogy ezen azért elég sokan ott voltunk, még pár külsős is belógott hozzánk.
Mindenféle zene szólt, persze volt egy két lassú is. Azért olyan kínos volt, mikor csak ültél ott úgymond kukán, és nem volt partnered. Még jó, hogy csapatokban ültünk csajok, így azért ilyenkor nem voltunk mi, párnélküliek egyedül.
Szóval, egyszer csak ott termett Ő, és felkért táncolni. Még jó, hogy félig sötét volt, így nem látszódott, hogy milyen vörös vagyok. Minidig úgy el tudok pirulni, ha zavarba jövök. Azt se tudtam, mit kell ilyenkor mondani, a többiek lököttek, hogy menj már. Javában szólt a zene, mikro mi a táncparkettre értünk, és táncolni kezdtünk. Soha nem gondoltam volna, hogy én vele, akkor és ott, táncolni fogok.
Persze, határtalan boldog voltam aznap este, de pár mondatos beszélgetésen kívül, és a táncon, nem történt semmi.
Az első csók
A tánc után, azt gondoltam, mi sem fog változni, én a szürke kisegér, miért kellenék pont neki?. Kisebb önbizalomhiánnyal szenvedtem akkoriban, de máshogyan lett.
Pár alkalmas sétálás, vagy a kosárpályán való ücsörgés után, csak összejöttünk valahogyan, és két szép évet töltöttünk egymással. Miután ő végzett a suliba, és továbbtanult, de tőlem majd 200km-re nem volt kérdés, hogy a kapcsolatunknak itt van vége. Persze sokszor átgondoltuk, hogy lenne a legjobb, és pár átsírt éjszaka után, végül szépen elváltak útjaink.
Soha nem bántam meg egy percet sem, hiszen tőle kaptam életem első csókját, az egyik sétánk alkalmával, a parkban. Mennyei, és szédítő érzés volt.
A felnőtté válás küszöbén, és azon túl
Az iskola elvégzése után, hazaköltöztem, és otthon tanultam tovább. Főiskola után szerencsém volt, mert hamar találtam munkát.
Persze ez idő alatt is azért a szerelmek jöttek, és mentek.
Már azt gondolta, hogy soha nem lesz meg az igazán nagy Ő.
A cég, ahol dolgoztam, egybeolvadt, egy angol céggel, így ha meg akartam tartani, a jó is állásomat, jobban kellett, a nyelvre koncentrálnom. Valahogy az angol soha nem volt az erősségem, nem is igazán szerettem.
Gondoltam is, most hogy már kinőttem, az iskolapadot, miért kell nekem megint visszaülni. Persze, nagy duzzogás közepette, végül beiratkoztam, ebbe a nyelviskolába Budapesten, angol nyelvtanfolyamra.
Ma már nem bánom. Hogy miért? Biztosan rájöttél már, hogy pasi van a dologban. A tanfolyamon ismerkedtem meg Mátéval.
Piszok jóképű, kissé borostás, barna hajú srác libegett be, az egyik alkalommal. Kissé rekedtes hangja, azonnal felfigyeltem rá. Hosszas táskában való kutatás után, mivel nem találtam a tollamat, ő készségesen felajánlott egyet. Már akkor szárnyaltam a boldogságtól, és kedves zavart mosollyal megköszöntem neki. Azóta is őrzöm, az a tollat.
Mára már a menyasszonya vagyok, és nyárra tervezzük az esküvőnket. Ezek után, biztosan nem fogom soha megbánni, hogy morogva is, de beiratkoztam a nyelvtanfolyamra, sőt hálás is vagyok a sorsnak érte.