Fiús anyuka vagyok, hárman vannak. Amikor kicsik voltak, úgy gondoltam, hogy sokkal egyszerűbb lesz fiúkat nevelni, mint lányokat, mert őket kevésbé kell félteni a nagyvilágtól. Eleinte ez az előrejelzésem működött is, aztán ahogy egyre cseperedtek és elindultak a felnőtté válás útján, rá kellett jönnöm arra, hogy bizony velük sem egyszerű az élet, sőt.
A legidősebb, Lali, kicsi korától kezdve elég könnyű eset volt. Szót fogadott, nem vagánykodott és tisztelettudó volt. Nem is kívánhattam volna jobbat kezdő anyukaként, hiszen öröm volt vele az élet. Amint iskolába került a tanulmányi eredményével is meg voltam elégedve, de ahogy teltek az évek és gimis lett, észrevettem, hogy nem tudja eldönteni, hogy a későbbiekben mit szeretne kezdeni az életével. Mivel ismerem őt és tudom mik az erősségei és gyengeségei egyaránt, ezért ajánlottam neki néhány olyan szakmát, amiket biztosan élvezne, de sajnos nem jártam sikerrel. Lali már 25 éves. Néhány hónap után otthagyta a műszaki egyetemet, mert inkább pénzt akart keresni, azóta pedig volt már pizza futár, bolti eladó, portás egy iskolában és telemarketinges is. Jelenleg éppen egy nagy áruházláncnál dolgozik, de azt érzem rajta, hogy ott sem találta még meg az álom állását.
Remélem hamarosan benő a feje lágya és kitalálja, hogy mivel szeretne foglalkozni az nyugdíjas éveiig, mert így, hogy évente váltogatja a munkahelyeit én állandóan aggódok miatta. Ha később családot és lakás szeretne, ahhoz egy biztos állás kell és úgy nem működik, hogy mindig másba vág bele.
A középső fiam, Robi huszonkét éves és még velünk lakik. Ő mindig is egy igazi eleven kissrác volt, akire fél szemmel oda kellett figyelni, mert ha nem, már egy fa tetején volt, vagy homokot evett. Ahogy elkezdett felnőni, az energikussága ugyan úgy megmaradt, de ennek nagy részét a tanulmányiban és a hobbijaiban le is vezeti. Előbbinek nagyon örülök, mivel Robi jövőre fog diplomázni építészként, nagyon szereti amit tanul és alig várja már, hogy elkezdhessen dolgozni a szakmájában. Utóbbi viszont, a hobbija, na attól frászt kapok. Rajong a kétkerekű járművekért. Kicsiként a bicikli megszállottja volt, később pedig, amint elég idős lett, motorozni akart. Én persze le akartam beszélni róla, de a férjem örült, hogy ilyen vagány a gyerek, szóval beíratta oktatásra és a tizennyolcadik születésnapjára vett is neki egy motort.
Mindig aggódom érte, mikor elmegy és alig várom, hogy épségben hazaérjen. Hiába szurkoltam érte, hogy idővel megunja ezt a hobbit, úgy tűnik, hogy nem tud kiszeretni „ebből a szabadságból”, ahogy ő fogalmaz.
Mivel még csak egyetemista, ráadásul egy elég nehéz szakon, nincs ideje dolgozni a tanulás mellett, a motorozás viszont pénzbe kerül. Ha valamit javítani kell a motoron, akkor mindig jön hozzám, ártatlan kiskutya szemekkel és próbál meggyőzni arról, hogy szponzoráljam az aktuális beruházását. Legutóbb például mannol olajra kellett neki pénz, én pedig természetesen adtam, mivel úgy vagyok vele, hogy ha már ilyen (szerintem) veszélyes hobbit űz, akkor legalább legyen kifogástalan állapotban a járműve.
A legkisebb fiam, Bálint még csak tizenhét éves, ezért nála még sem a munkája, sem a járműve miatt nem kell aggódnom. Vele talán az a legnagyobb probléma, hogy kissé csapodár. Már az oviban is ilyen kis szerelmes típus volt, akinek mindig tetszettek a lányok és ezt a szokását azóta is megőrizte. Általános iskolás korában még félénk volt és nem nagyon mert udvarolni a lányoknak, mikor viszont középiskolás lett, megnőtt az önbizalma és bátran odamegy, hogy megszólítson valakit. Persze elfogult vagyok iránta, de szerintem jóképű gyerek és úgy veszem észre, hogy az ő korabeli lányok is így gondolják. Az utóbbi két évben szinte minden hónapban új barátnőt hozott haza. Volt aki szimpatikus volt, volt aki kevésbé, de szinte mindegy is volt, hogy mit gondolok az illetőről, mert néhány hét után úgysem láttam többet egyik kislányt sem.
Bálint állítása szerint egyik csaj sem illett hozzá, akiket eddig megismert, de kitartóan próbálkozik és keresi az „igazit”. Néha sajnos úgy gondolom, hogy csak engem akar ezzel nyugtatni, a valóság viszont inkább az, hogy bizony ki akarja élvezni a fiatal éveit és esze ágában sincs hosszabb távra megállapodni.
Furcsa ez nekem, mivel mi a férjemmel szintén középiskolások voltunk, mikor megismerkedtünk, szinte mondhatnám azt is, hogy első szerelem volt, ami azóta is tart. Nos, a fiunk nem örökölte meg tőlünk ezt a fajta hozzáállást, de remélem, hogy idővel ő is megérzi majd azt, hogy sokkal jobb érzés kitartani valaki mellett hosszú távon, mint az évszakok változásával szíveket összetörni.
Hiába gondoltam, hogy egyszerű dolgom lesz majd a fiúkkal, az élet bebizonyította, hogy szülőnek lenni kihívás, bármilyen nemű gyerekekről legyen is szó. A sok aggódást és nehézséget leszámítva azonban úgy gondolom, hogy nincs is jobb annál, mint mikor az ember ránéz a gyerekeire és eltölti a végtelen szeretet és büszkeség.