Néhány éve elkezdtem az életmódváltással foglalkozni: első körben megváltoztattam az étrendemet, és gyakrabban jártam el futni. Aztán rájöttem, hogy hogyha már ennyire belelendültem, akkor megnézem már a biotermékeket meg a vegán sminkcuccokat – ha már lúd, legyen kövér!
Egészen megváltoztam én is. Szelektálni kezdtem a cuccaimat is, minél kevesebb, annál jobb, szerettem volna minimálissá tenni a feleslegesen birtokomban lévő holmik számát.
Nagyon szerettem néhány szőrméből készült fölsőt, de azokat is kidobtam. Egyedül az ékszergyűjtő szenvedélyemet nem tudtam alábbadni. A kedvenc swarovski karkötő, amit a nagybátyám rendelt nekem egy ékszershopból, már hónapok óta nem volt rajtam… Pedig illet a minimalista ruháimhoz tökéletesen, de valahogy öltözködésemben is arra törekedtem, hogy minél kevesebb cicomával oldjam meg a kinézetemet.
De ez a karkötő annyira gyönyörű volt. Tényleg passzolt bármilyen ruhához, csillogott, még a szemem színéhez is illett a gyémántkövekkel, amelyeket beleillesztettek. Nagyon szerettem volna felvenni egy reggel…
Aztán persze a karkötő gyönyörűsége győzött: alább adtam az elveimből, és kicsit félre tettem az akkor még újonnan szerzett minimalista stílusomat. A munkahelyemen mindenki megdicsérte, persze hozzátették, hogy nem túl jellemző rám a kiegészítők használata, mi lett az egyszerűségem elvével? Azt mondták, nem baj ez, az ilyesfajta ékszer némi luxust kölcsönöz az embernek, a személyiségnek és a kinézetnek egyaránt. Büszkén feszítettem a szettemben és a csillogó swarovski ékszert sem szégyelltem. Rájöttem arra is, hogy tök hasznos tud lenni, ha az ember hosszasan utazik a metrón – én sosem unatkozom ugyanis, ha elkap a tétlenség érzete, a szürkeségé, rögtön előveszem a gyönyörű karkötőt, és szórakoztatom magam azzal, hogy bármilyen szögbe fordítom is a csuklómat, a fény valahogy mindig különbözőképpen törik meg rajta. Lekötötte a figyelmemet egészen, hogy hogyan játszik rajta a ragyogás.
A férjemet is így szedtem fel egy nyári délutánon: fehér ruhácskában voltam, és éppen volt szabad hely, amikor a metróra felszálltam. Mivel tíz megállót kellett mennem, a swarovski karkötőmet fordítgattam a metró halvány, erőtlen világításához irányítva: néha még mosolyogtam is a vicces fényformákon.
Nem is vettem észre Áront, mostani férjemet, aki mellettem ült éppen. Végignézte, hogyan szórakoztatom magam a jelenséggel, ő meg azon mulatott, hogy mennyire élvezek egy ilyen egyszerű dolgot. Mint egy kisgyerek.
Az volt a szerencsénk, mármint a kapcsolatunk szempontjából, hogy mindketten ugyanakkor végeztünk mindig, és általában ugyanazt a metrót értük el – első alkalommal nem mert megszólítani, sőt, másodszorra sem, én meg nyilván észre sem vettem őt, hiszen a gyönyörű karkötőmmel voltam elfoglalva kivétel nélkül. Aztán amikor Áron végül megszólított, természetesen a karkötőre kérdezett rá: „Tök szép, ilyet akarok venni anyukámnak is. Honnan van?”
Kicsit béna volt, de hát úgy tűnik elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy le akarjam élni vele az életemet. Azóta is nevet a baráti körünk rajtunk, hogy végül is egy swarovski karkötő hozott minket össze.